A NÉPESSÉG VÁLTOZÓ ETNIKAI ARCULATA A MAI SZLOVÁKIA TERÜLETÉN

Kocsis Károly



A Kárpát-medence mai etnikumai közül talán a mai Szlovákia területén élő magyarok és a szlovákok egyes elődeinek együttélése tekint vissza leghosszabb múltra. A rendkívül hosszú, békés együttélés során a magyarok és szlovákok érintkezési zónája ("nyelvi-, etnikai határa"), települési területe a történelmi események (háborúk, járványok, spontán és szervezett migrációk stb.) következtében többször és jelentős mértékben megváltozott. Ezen kiadvány az etnikai térszerkezetnek az elmúlt fél évezredben lezajlott átalakulását és jelen állapotát kísérli meg felvázolni a mai Szlovák Köztársaság területére visszavetítve, etnikai térképek, táblázatok, grafikonok és diagramok segítségével.




Adatbázis, ábrázolási módszerek

A mű címoldalán a mai Szlovákia területét is érintő legutóbbi csehszlovák (1991), szlovák (1940) és magyar (1941) népszámlálás adatai alapján a népesség etnikai összetételét, a két legnagyobb város (Pozsony, Kassa) nyelvi-etnikai arculatának 1880 és 1998 közötti változását mutatjuk be kör- és sávdiagramok segítségével. A címoldalon elsődleges fontosságúnak az 1991. március 3-i csehszlovák népszámlálás nemzetiségi adatait, népességarányos kördiagramok formájában bemutató térkép számít, ahol az egyes etnikumok térbeli eloszlását és az aktuális közigazgatási beosztást kísérhetjük figyelemmel. A mai szlovák államterület nyugat-keleti elnyúló alakjából és a térkép méretéből adódó lehetőségeket kihasználva az 1991-es etnikai térkép alatt feltüntettük a déli területek 50 évvel korábbi etnikai, közigazgatási viszonyait bemutató térképet is. Az ún. „,1941”-es térképen az 1938-ban Magyarországhoz visszatért területek esetében az 1941. január 31-i magyar népszámlálás anyanyelvi adatait vettük figyelembe. A szlovák fennhatóságú területeken a települések népességszáma az 1940. december 15-i szlovák népszámlálás eredményei alapján került ábrázolásra, csakúgy mint Pozsony népességének nemzetiségi összetétele is. A települési szintű 1940-es etnikai adatok publikáltságának hiánya miatt az egyéb városok és községek 1940-es népessége etnikai összetételének becslésénél az 1930. december 1-i csehszlovák népszámlálás nemzetiségi adatait vettük alapul.

A hátoldalon lévő hét melléktérkép a mai szlovák államterület 1495, 1796 körülire valószínűsített, 1880, 1910, 1930, 1941 és 1991­beli nyelvi-etnikai térszerkezetét tárja fel. A melléktérképnél, táblázatnál feltüntetett viszonylag megbízhatónak vélt szlovák és magyar források a népesség "etnikai-nyelvi-származási" megoszlására vonatkozó, 1495-1850 közötti adatai nagyon eltérő jellegűnek és bizonytalannak minő­síthetők. Az 1495-ös magyar királyi adóösszeírás időpontjában a vizsgált terület lakott részén, a mai települések jelenlegi közigazgatási területén élt népesség valószínűsíthető abszolút vagy relatív "etnikai" többségére az adott forrásokban az egyes településekre vonatkozó direkt "etnikai jellegű" utalások, többnyire az adófizetők, néha az adott település nevének nyelvészeti elemzése alapján vonhattunk le következtetéseket (nagyon sok esetben B. Varsik, R. Marsina és Kniezsa I. kutatásai nyomán). A 18. sz. végére vonatkozólag az egyes települések etnikai többségét a "Lexicon locorum ... " (1773)-ban, Vályi A. (1796-99)-nál és Korabinszky J.M. (1804)-nál előforduló domináns információ alapján tüntettük fel. Az 1880-as, 1910-es időpontban a magyar népszámlálások anyanyelvi, 1930-ban, 1991-ben a csehszlovák népszámlálások nemzetiségi adatait tüntettük fel. Az 1941-es időpontban pedig a címoldalnál már ismertetett módon jártunk el.




Az etnikai térszerkezet a 15-16. sz. fordulóján

Az 1495-ös országos adóösszeírás időpontjában a felvidéki vármegyék (1) területén legalább 413.500 lakos (2) élhetett, akiknek feltehetően 45%-a volt szláv (szlovák, ruszin, lengyel), 38%-a magyar és 17%-a német (1. táblázat) (3). A tíz legnépesebb, 4.500 - 1.500 lakossal rendelkező város (Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Eperjes, Bártfa, Besztercebánya, Selmecbánya, Lőcse, Késmárk és Körmöcbánya) mindegyike még német többségűnek mutatkozott. Az említett városokon kívül nagy kiterjedésű volt a német etnikai terület Pozsony megyében a Somorja-Szenc-Nagyszombat német városok és a Kis-Kárpátok között, illetve Pozsony északi és déli előterében. A német ("szász") településterület Szepes megye túlnyomó részére is kiterjedt. Az említett szepesi és pozsonyi területeken kívül 1495 táján még tekintélyes számú német nyelvsziget volt fellelhető Sárosban, Abaújban, Észak-Gömörben és a mai közép-szlovákiai területeken.

A magyar etnikai terület északi "határa" ez időszakban a Somorja-Nagyszombat-Galgóc-Nyitra-Léva-Losonc-Rimaszombat­-Rozsnyó-Kassa-Nagymihály vonal közelében stabilizálódott. A felvidéki magyarság és a szlovákság jelentősebb urbánus tömeget fokozatos beszivárgása révén csupán néhány német alapítású városban (pl. Eperjes, Kassa, Nyitra, Galgóc, Nagyszombat, Pozsony) képezett (1. térkép).

A szlovák etnikai tér ez időszakban még túlnyomórészt a hegyvidéki medencékre, folyóvölgyek mellékére és a Nyugati-Kárpátok déli előterére terjedt ki, többnyire szabadon hagyva Árva, Észak-Trencsén hegyvidékeit, a Magas-, Alacsony-Tátra és a Gömör-Szepesi (ma Szlovák)-érchegység hatalmas erdőség borította területeit. Az északkeleti határvidéken, Zemplén és Sáros északi peremén illetve Szepes és Gömör határvidékén a ruszinság később egyre jobban kiterjedő etnikai területe kezdett kiformálódni.




Az 1526 és 1711 közötti időszak

A mohácsi csatavesztés (1526) nem csak az európai középhatalomnak számító Magyar Királyság bukását, hanem a magyar dominancián alapuló középkori etnikai térszerkezet alapvető átformálódását is eredményezte az ország déli és központi területein. A hadműveletek, a háborús pusztítások viszonylag hamar (1529, 1543) elérték a ma Szlovákiához tartozó, hajdani felső-magyarországi területeket is. Ezt megelőzően már megindult a déli területekről a magyar és horvát népességnek a tömeges északra menekülése. A török által elfoglalt, horvát-szlavón területekről érkezett menekültek közel 20 falut népesítettek többségében újra a Pozsony és Nagyszombat környéki területeken (4), ahonnét a korábbi német lakosság az 1529-1553 közötti időszakban — a törökök és a spanyol császári hadak pusztításai következtében — kipusztult illetve elmenekült. Ezen Kis-Kárpátoktól délre fekvő jórészt elnéptelenedett német falvakat nem csak a horvát menekültek népesítették újra, hanem szlovákok (Nagyszombat, Bazin, Modor környékén) és magyarok is (pl. Pozsonyivánka, Cseklész, Éberhard, Szenc). A főként észak felé menekülő magyaroknak és a vonzáskörzet magyar többségű népességének köszönhetően a 16. század második felében felgyorsult olyan korábban német jellegű városok elmagyarosodása, mint pl. Kassa, Eperjes, Szepsi és Rozsnyó. Ugyanakkor a magyar-szlovák etnikai kontaktzóna háborús pusztításoknak leginkább kitett magyar városaiban a magyarok (az adófizetők körében a magyar nevet viselők) aránya a környező szlovák népesség fokozódó mértékű beköltözése miatt a 16-17. században jelentősen lecsökkent: Léva 1554-ben 72%, 1596-ban Losonc 63%, Rimaszombat 82%, 1601-ben Tőketerebes 69%, Gálszécs 83% magyar (5).

A 16. és 17. század során többnyire a déli, magyarlakta területeket sújtó hadjáratok idején a védettebb hegyvidékeken nagy inten­zitással folyt a vlah jogú, szláv pásztornépesség kolonizációja, akik településeinek száma a 17. század végére már elérte a 200-at (6). Az új vlah, főleg gorál-lengyel, szlovák etnikumú kolonizáció súlypontja ekkora már Árva, Trencsén, Liptó és Szepes megyék területére helyeződött (7,8). A 16. századtól kezdve a szlovák etnikai teret nem csak a vlah-pásztortelepítés, hanem a hegyi tanyák tömegét létrehozó kolonizáció is jelentős mértékben kiterjesztette, főleg Trencsén, Nyitra megyékben és Zólyom-Nógrád megyék határvidékén (9).

A 17. század második felében, Érsekújvár eleste (1663) után a Dunától északra fekvő magyar etnikai terület túlnyomó része — mint az Oszmán Birodalom hódoltsági területe — 1685-ig súlyos harcok színterévé vált. A magyar lakosság tömeges elmenekülése, elhurcolása, elpusztulása ellenére az Érsekújvári vilajet 1664. évi adóösszeírása szerint (10) a Duna és a hegyvidék (kb. a Galgóc - Appony - Lédec - Léva - Palást vonal) közötti, helyenként erősen elnéptelenedett terület adófizető népességének túlnyomó többsége még magyarnak számított. Ugyanezen időszakban a magyar etnikai terület keleten, Sáros és Abaúj megyékben is meg tudta őrizni — a háborúk és járványok pusztításai ellenére — 15-16. századi viszonylag nagy kiterjedését. Sőt a 16. század közepéig német többségű Kassa 1650-ben összeírt 676 polgárából ­neveik elemzése alapján 72,5% lehetett magyar, 13,2% német, 14,3% szlovák illetve bizonytalan etnikumú (11). A 17. század második felétől kezdve a török hadjáratok, portyázások, Thököly I. (1682-1685) és II. Rákóczi F. fejedelmek szabadságharca (1703-1711) a felvidéki magyar etnikai területre szinte mindenütt súlyos csapást mért (12).




Az 1711 és 1867 közötti időszak

A II. Rákóczi F. vezette szabadságharc bukását követően a romokban heverő Magyar Királyság területén a viszonylag túlnépesedett északi, nyugati perifériák és az elnéptelenedett déli és központi régiók között általános népességkiegyenlítési tendencia érvényesült, amely a mai Szlovákia területén is magyarok, szlovákok tömeges dél felé vándorlását eredményezte. Az elpusztult és elvándorolt magyarok helyére egyre nagyobb számban szlovákok (kisebb részben ruszinok) költöztek. Az 1715-ben és 1720-ban az adófizető népesség összeírásának időpontjában (13) a mai Szlovákia területén 69.704; az általunk vizsgált felvidéki vármegyékben pedig 61.084 adózó háztartást írtak össze. Annak ellenére, hogy az összeírást publikáló Acsády I. (1896) és munkatársai a népesség összlétszámának, nemzetiségi megoszlásának becslésénél az ország különböző területein számos súlyos hibát követtek el (14), a Felvidék esetében az etnikai megoszlásra vonatkozó becslésük számunkra nem tűnik valószínűtlennek: 67,6% szláv, 22,9% magyar, 9,5% német és egyéb ((1. táblázat). A középkori szlovák-magyar etnikai határ erőteljesen dél felé, mélyen a síkvidéki területekre tolódott és már a 18. század első felében az alábbi magyar többségű városok vonalában kezdett stabilizálódni: Pozsonypüspöki - Szenc - Szered - Nyitra - Léva - Losonc - Rimaszombat - Rozsnyó - Jászó - Nagyida - Zemplén - Nagykapos (15). Az Érsekújvár - Nyitra - Léva közötti elnéptelenedett vidéken már a 17. század második felében kezdett kialakulni a magyar etnikai területen belül egy nagy szlovák nyelvsziget (16), melynek peremén (főleg Verebély, Léva, Nagysalló környékén) a magyar és szlovák népesség folytonos keveredése következtében a 18-19. században egy magyarul és szlovákul egyformán beszélő, kettős identitású népesség jött létre. A magyarok háborús veszteségei, dél felé vándorlása, a környező szlovákságba való nyelvi asszimilációja a Hernád és Tarca folyók menti magyar "etnikai folyosó" megszűnte, Kassa vidékének felgyorsult elszlovákosodása miatt a korábbi Sáros megyei, Eperjes környéki magyar etnikai terület a 18. század elejére már három nyelvszigetre zsugorodott, a század közepére pedig — a városi magyaroktól eltekintve — szinte nyomtalanul eltűnt. A sárosi, abaúji, zempléni és ungi szórványmagyarság elszlovákosodásával a magyar-szlovák etnikai határ a Jászó - Nagyida - Abaújszina - Hernádtihany - Magyarbőd - Szilvásújfalu - Hardicsa - Deregnyő - Pálóc - Ungvár vonalig hátrált, melynek közelében, különösen Kassán, tőle keletre és Gálszécs - Tőketerebes - Sátoraljaújhely között rendkívüli magyar-szlovák etnikai keveredés, kétnyelvű, bizonytalan etnikai identitási állapot jött létre.

Szlovákia mai területén az etnikai térszerkezet az első magyarországi népszámlálás (1784-1787) körüli időszakban — korabeli források (17) alapján — az alábbiakban vázolható. A magyar-szlovák etnikai határ a 18. század első feléhez képest — az Eperjes környéki magyar etnikai terület megszűnésétől, elszlovákosodásától eltekintve — nem módosult számottevően (2. térkép). Bél M., a Lexicon ..., Korabinszky, J. M. és Vályi A. adatait összehasonlítva a magyar-szlovák etnikai kontaktzóna magyar falvainak (18) folytatódó elszlovákosodása és magyar etnikai területen újabb szlovák (19) és ruszin (20) nyelvszigetek létrejötte volt említésre méltó etnikai folyamat a 18. század során. A 13. századtól kezdve a Kárpátokon túli lengyel, ukrán területekről folytonosan beszivárgó ruszinok a 18. századra meglehetősen nagy kiterjedésű etnikai teret hozták létre, főként az Erdős-Kárpátokban, a Keleti-Beszkidekben, a Lőcsei-hegységben és a Pienninekben. A mai Kelet-Szlovákiát behálózó, kis lélekszámú ruszin többségű falvak száma az 1773-as összeírás szerint elérte a 303-at (21). A közép-szlovákiai, pl. észak-gömöri vlah-ruszin lakosság ugyanakkor a 18. század második felére már elszlovákosodott, melyet a szlovák-ruszin etnikai keveredés során a magyarországi ruszinoknak a görög rítusú katolikus hitre való áttérése is felgyorsított (22) (Ungvári Unió 1646). A középkor óta tartó békés szlovák etnikai expanzió eredményeként a német többségű területek összezsugorodása a 18. század elejéhez képest a szlovák többségűvé vált városaikban (pl. Bazin, Modor, Szentgyörgy, Újbánya) és a Szepességben a Hernád-völgyében volt a legfeltűnőbb. Fényes E. (1842) adatai (23). szerint a felvidéki vármegyék össznépessége meghaladta a 2,4 millió főt, akik közül a szlovákok aránya 59,5% volt, a magyaroké 22%-ot, a ruszinoké 8,3%-ot, a németeké 6,7%-ot és a zsidóké 3,5%-ot ért el (1. táblázat). Az etnikai arányok a 18. század végéhez képest nem változtak lényegesen, csupán az immár főként Galíciából bevándorló zsidó népesség tudta lélekszámát és arányát számottevően növelni.

Az 1848-49-es levert magyar forradalmat és szabadságharcot követő, 1850-es osztrák népszámlálás (24) adatai szerint a vizsgált megyék együttes területén a szlovákok aránya 1840 és 1850 között 59,5%-ról 61,9%-ra nőtt, Zemplénben és Sárosban a ruszinok, Szepesben a németek, Abaújban, Gömörben, Hontban és Nyitrában pedig a magyarok rovására. A görög katolikus vallású ruszin lakosság elszlovákosodása a 19. században a korabeli statisztikák szerint különösen felgyorsult és lélekszámuk 203 ezerről 80 ezerre, arányuk 8,3%-ról 3,3%-ra zuhant (1840-1880 között). A német lakosság településterülete jórészt változatlan maradt, középkori városainak többségében viszont a 19. század derekára már kisebbségbe szorult. A mai Nyugat- és Kelet-Szlovákia szlovák ill. ruszin nemzetiségű területein igen nagy számú, 5-24% közötti német anyanyelvű kisebbség élt, akiknek léte főként a Cseh-Morvaországból és Galíciából betelepült, akkor még többnyire német anyanyelvű zsidók jelenlétének köszönhető.

Az 1796 és 1880 közötti időszak etnikai folyamataira visszatekintve megállapítható, hogy azt egyértelműen a — 17. század második felében megindult — szlovák etnikai expanzió jellemezte (25). Ennek során 106 ruszin, 63 magyar, 14 német, 12 lengyel (gorál) és 2 horvát település vált 1880-ra szlovák többségűvé. A magyar-szlovák etnikai határ mentén 62 magyar település vált szlovák többségűvé, 14 szlovák falu (főként Gömör megyében) pedig magyar többségűvé, mely a szlovák etnikai határ további dél felé nyomulását eredményezte főként Nyitra, Abaúj és Zemplén vármegyék esetében.




Az 1867 és 1918 közötti időszak

A fent vázolt, főként a szlovákoknak kedvező etnikai folyamatok mellett kezdődött meg az osztrák-magyar kiegyezést (1867) követően az akkori Felső-Magyarországon, a mai Szlovákia területén is a kapitalizmus, a modern nagyipari termelés kibontakozása és a demográfiai átmenet. Az ezeréves fennállását ünneplő magyar állam főként városi (zsidó, német, szlovák) polgárai a magyar nemzeti eszme tündöklésének és a gazdasági prosperitás fényében egyre tömegesebben és szívesebben vállaltak sorsközösséget a magyarsággal. Hasonló önkéntes, a szlovákosodást lefékező, többnyire vissza-magyarosodásként értékelhető folyamat volt megfigyelhető a nyitra-bars-honti, abaúji és zempléni kétnyelvű, bizonytalan etnikai hovatartozású, túlnyomórészt azonos (katolikus) vallású (magyar-szlovák) népességnél is.

Az 1880-as magyar népszámlálás időpontjában a vizsgált felvidéki vármegyék együttes területén (és a mai szlovák államterületen (26) a 2,4 milliónyi népesség anyanyelvi megoszlása a következő volt: szlovák 61,5% (61,1%), magyar 24,5% (22,2%), német 9,8% (9,3%), ruszin 3,3% (3,2%) (1. táblázat). A magyar-szlovák etnikai határt ez időszakban a Pozsony-Galánta-Érsekújvár-Nyitra-Léva-Losonc-Rozsnyó-Jászó-­Sátoraljaújhely-Ungvár vonal jelölte ki (3. térkép). A magyaroknak kedvező — a korábbi gyors ütemű szlovákosodást lefékező — etnikai folyamatok meglehetősen vegyes érzelmeket váltanak ki mind a mai napig a témakör szlovák és magyar kutatóiból. Szlovák részről (27) a századforduló időszakában a magyarság számának dinamikus növekedését erőszakos magyarosításnak, statisztikai manipulációnak, a magyarok (28) pedig természetes asszimilációval összefüggő, önkéntes magyarosodási folyamatnak tekintették.

Az etnikai folyamatokat tekintve a magyaroknak és ruszinoknak kedvező, a szlovákoknak kedvezőtlennek ítélhető 1880-1910 közötti időszakban a szlovák többségét elvesztő 137 falu közül 90 — a korábban felgyorsult szlovákosodást megfordítva — 62 visszatért eredeti ruszin, 25 magyar, 2 lengyel és egy német etnikai többségéhez. Főként a magyarságát fennen hirdető német, zsidó és szlovák-magyar asszimilánsoknak köszönhető, hogy az akkori államalkotó nemzet, a magyarság lélekszáma 1880-1910 között a mai Szlovákia területén 335 ezer fővel (61,8%-al) gyarapodott. Ennek eredményeként a terület 2,9 milliónyi népességén belül a magyar anyanyelvűek száma 880 ezer főre, aránya 30,2%-ra nőtt (1. táblázat). Különösen látványos volt Pozsonyban és Kassán — a korábban már vázolt okok miatt — a magukat magyarnak vallók arányának növekedése. Ez időpontban a legnépesebb magyar közösségek Kassán (33.350), Pozsonyban (31.705), Komáromban (17.294) és Érsekújváron (14.838) éltek, míg a legtöbb szlovákot Pozsonyban (11.673) és Rózsahegyen (8.340), a legtöbb németet Pozsonyban (32.790) írták össze. A magyar-szlovák etnikai határ közelében 54 település vált magyar, 11 szlovák többségűvé, melyek közül — a korábbi etnikai adatokat figyelembe véve — 25 esetben vissza-magyarosodásról (29) és 5 esetben vissza-szlovákosodásról (30) volt szó (4. térkép).




Az 1918 és 1938 közötti időszak

Az első világháború végén, Csehszlovákia kikiáltását (1918. október 28.) követően a cseh hadsereg az Antant hatalmak támogatásával 1919. július 24-ig megszállta a Felvidék elcsatolandó, 61.592 km2 kiterjedésű, 3,5 milliónyi, 48.1%-ban szlovák, 30,3%-ban magyar, 12,3%-ban ruszin, 7,5%-ban német (1910) anyanyelvű népesség lakta részét. A népszavazás elvének, a helyi népesség vélemény nyilvánítási lehetőségének elvetésével az Antant hatalmak a trianoni békediktátumban (1920. június 4.) nem csupán a szlovák etnikai területet, hanem a ruszin, az északi magyar és a felvidéki német településterületeteket is elcsatolták a Magyar Királyságtól.

A csehszlovák állam kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektetett az elcsatolt területeken élő, ellenségesnek tekintett magyar lakosság számának csökkentésére, városaik és határvidékeik etnikai homogenizálására, stabilizálására (értsd: "csehszlovakizálására"). Részben ezzel összefüggésben, a magyar-cseh hatalomváltást követően, 1918 és 1924 között 106.841 magyar menekült el a csehszlovák fennhatóság alá került területekről (kb. 88.000 Szlovákiából) a trianoni Magyarországra (31). Ugyanakkor hozzávetőleg 70.000 cseh (főleg katona, közalkal­mazott, tőkés stb.) költözött 1918-1921 között az elmenekült felvidéki magyarok helyére. A helyben maradt magyarok egy részétől (1921: 13.414, 1930: 20.349 fő (32) megtagadták a csehszlovák állampolgárságot, így külföldinek vagy hontalannak számítottak. Az oktatás és kultúra terén látványosan megnyilvánuló, erőltetett "csehszlovákosításon" kívül a szociális csábítás, a politikai nyomás és a statisztikai manipulációk, a népszámlálásoknál tapasztalható súlyos visszaélések is hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarként összeírtak száma és aránya drasztikusan csökkent (33). Az 1910. és 1930. évi népszámlálások időpontja között a magyarok száma 881 ezerről 585 ezerre, aránya 30,2%-róI 17,6%­ra csökkent a mai Szlovákia területén (1. táblázat). Ugyanakkor 1919-1929 között a nacionalista csehszlovák földreform keretében a mai szlovákiai magyar etnikai területen a homogén magyar etnikai jelleg fellazítására 69 (kb. 14.000 szlovák és cseh lakosú) kolóniát hoztak létre.

A magyar államhatárhoz tapadó, irredenta veszélyforrást jelentő magyar rurális etnikai tér kolonizációs fellazítása mellett kiemelt szerepet játszott az etnikai határ menti, hagyományosan magyar többségű városok elszlovákositása is. A magyar-"csehszlovák" közalkalmazotti rétegek 1919-ben lezajlott erőszakos kicserélődése (pl. elbocsátások, kiutasítások), a magyar izraeliták "zsidó" etnikai kategóriába sorolása, az egzisztenciális okokkal összefüggő asszimiláció és esetenként nagy tömegű idegen (sokszor Szudéta-német) katonaság állomásoztatása és statisztikai számbavétele miatt a magyar-szlovák etnikai határ városaiban a "csehszlovákok" a magyarokkal szemben többségbe (34) vagy egyensúlyba (35) kerültek (5. térkép).

A felgyorsult asszimiláció miatt jelentősen csökkent a németek és ruszinok száma és aránya is. A németek ez időszak alatt vesztették el többségüket 10 településen, köztük olyan régi városaikban mint pl. Pozsony, Körmöcbánya, Poprád, Késmárk. Túlnyomórészt a véglegesen elszlovákosodott etnikai szigeteik miatt 1910-1930 között a ruszinok 44 faluban szorultak kisebbségbe a szlovákokkal szemben. Ugyanakkor — már a 18-19. században felgyorsult, majd 1867 után megtorpant, de 1918 után már állami eszközökkel is támogatott, erőltetett elszlovákosodás révén — a szlovákok száma és aránya 1930-ban meghaladta a 2,2 milliót ill. a 68%-ot. Főként a közalkalmazotti réteg, tőkések, katonák növekvő városi beköltözése miatt 1930-ban a szlovákiai csehek lélekszáma meghaladta a 120 ezret.




Az 1938 és 1945 közötti időszak

Az első bécsi döntés (Bécs, Belvedere Kastély, 1938. november 2.) alapján német és olasz nyomásra Csehszlovákia — az 1919-ben elfoglalt hajdani magyar területek közül — 11.927 km2-t adott vissza Magyarországnak 1.041.401 lakossal (1938.12.15.), akik közül 84.4% ma­gyar, 11,9% szlovák anyanyelvűnek vallotta magát (36). A mai Szlovákia 1938 november 2-án Magyarországhoz visszacsatolt részén az 1941-­es népszámlálás idején 857.529 lakost írtak össze, akiknek 85%-a (728.904 fő) magyar, 13,2%-a (113.619 fő) szlovák anyanyelvűnek vallotta magát. Ennek a "belvederi Dél-Szlovákiának" az akkori népességéből 91,4% tudott magyarul, 25% szlovákul, 16,4% pedig magyarul és szlovákul is beszélt. A magyar-szlovák államhatár túlnyomórészt az etnikai határ mentén futott, csupán Kassa környékén, Sátoraljaújhelytől északra és az Érsekújvár - Verebély közötti területen volt számottevő Magyarországhoz tartozó szlovák nyelvterület fellelhető (6. térkép, címlap). A szinte homogén északi magyar településterületbe nem csak néhány régi szlovák nyelvsziget (pl. Kural, Újgyalla) ékelődött be, hanem a két világháború között keletkezett, nógrádi és gömöri szlovák telepesfalvak (37) lakói is. Az 1939 március 14-én kikiáltott, 37.352,9 km2 területű (38) „független” szlovák állam 2.655.053 főnyi népességének 86,2%-a szlovák, 5%-a német, 2,9%-a zsidó, 2,4%-a ruszin, 1,8%-a magyar, 1,4%-a cigány nemzetiségűnek számított (39). A Szlovák Köztársaság területén a magát csehnek vallók száma 1937-1940 kőzött 161.000-ről 3.024-re zuhant több mint 150.000 főnyi cseh (40) 1939-es azonnali kitelepítése következtében (41). Az 1939-1945 közötti időszak a diszkriminatív intézkedések és a haláltáborokba való elhurcolás miatt a mai Szlovákia területén élt zsidóság számára is katasztrofális hatású volt. Lélekszámuk főként a holocaust miatt 1930 és 1950 között 135.975-rőI 7.476-ra zuhant (42). A vázolt etnikai térszerkezet a "belvederi Dél­-Szlovákia" területén a magyar-csehszlovák államhatalom változást eredményező „frontátvonulásig” (1944.10.29. - 1945.04.04.) nem változott számottevően. Ugyanakkor a szovjet csapatok elől 1944 decembere és 1945 áprilisa között a 140.000 főnyi szlovákiai német közül 120.000 evakuált, elmenekült (43). A németek legnagyobb számban a déli határvidéki területen Pozsonyban (44) (kb.9.000) és az alsó-szepességi Mecenzéfen (kb.1.600-1.800) várták meg a Vörös Hadsereget és a visszatérő csehszlovák hatóságokat.




Az 1945 és 1991 közötti időszak

Az 1945-ös hatalomváltást követően azonnal megkezdődött a csehszlovák nemzetállam megteremtését szolgáló etnikai tisztogatás, a háborús bűnbakként, Csehszlovákia felbomlasztóiként kezelt németek és magyarok teljes jogfosztása, gazdasági tönkretétele (45). A németek és magyarok teljes kitelepítését végső célként kitűző csehszlovák hatóságok 1945. július 1-ig 31.780 olyan magyart utasítottak ki, akik 1938 november 2. után települtek a "belvederi Dél-Szlovákia" területére (46). A potsdami konferencia elsősorban az USA-nak köszönhetően 1945. augusztus 2-án elutasította a csehszlovák kormány kérését a magyaroknak a Csehszlovákiához került területekről való egyoldalú kényszer-kitelepítésére. A csehszlovák diplomáciai erőfeszítésekkel párhuzamosan az 1945-ös agrárreform (47) keretén belül a Szlovák Telepítési Hivatal irányításával, karhatalmi közreműködéssel a déli "betelepítési övezetbe" (az 1938-1945 között Magyarországhoz visszacsatolt területekre) nagy ütemben folyt a szlovákok betelepítése. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyomására Magyarország 1946. február 27-én aláírta Csehszlovákiával a paritás elvén nyugvó „lakosságcsere” egyezményt, melynek értelmében annyi felvidéki magyar erőszakos kitelepítésére nyílt mód, amennyi magát szlováknak valló magyar állampolgárt tudnak szociális ígéreteikkel a Csehszlovák Áttelepítési Bizottságok Magyarországon áttelepülésre csábítani. A csehszlovák hatóságok — a tervszerű és irányított tömegmanipuláció eredményeként létrejött magyarellenes soviniszta légkörben — 1946.10.19. és 1947.02.26. között 393 magyar településből 43.546 magyart (ebből 5.422 hat évnél fiatalabb gyermeket) deportáltak embertelen körülmények között a cseh országrészekbe (48). Még folyt a magyarok csehországi szétszórása mikor Párizsban a Szövetséges Nagyhatalmak aláírták a békét Magyarországgal (1947.02.10.), melynek értelmében visszaállították az 1938. január 1-i határokat annyi eltéréssel, hogy további három magyarországi falut (Oroszvár, Dunacsún, Horvátjárfalu) Csehszlovákiához csatoltak. A vontatottan haladó lakosságcsere 1947.04.12. - 1948.06.12. és 1948.09.01. - 1948.12.20. között (49) került lebonyolításra, melynek során Szlovákiából 68.407 magyart erőszakkal, 6.000-t pedig "önként", saját kérésére telepítettek át Magyarország új területére és 73.273 magát szlováknak valló, többnyire szlovák etnikai öntudat nélküli, sokszor szlovákul alig tudó (50), csupán jobb életkörülményekre és a kitelepített magyarok ingatlanjaira vágyó személyt költöztettek a Dél-Szlovákiának nevezett területre (51). A vizsgált szlovákiai határvidéki járásokba 1945-1950 között számításaink szerint 236.000 bel- és külföldi szlovákot telepítettek (52). A magyar etnikai területen a szlovák kolonizáció (és a magyarok deportálásának) súlypontját a nyelvhatár menti városok, a fő forgalmi (közúti, vasúti) övezetek és a mezőgazdasági termelés szempontjából legértékesebb falusi régiók képezték.

A dél-szlovákiai népesség etnikai összetételére, pontosabban annak statisztikai számbavételére nemcsak az említett migrációk, hanem a szlovák mesterséges etnikai expanzió másik formája, az 1946-47-ben lefolytatott, ún. "reszlovakizáció" is rendkívüli hatást gyakorolt (53). A jogfosztott, megrettent magyarságnak több mint fele (1948. január 1-ig 381.995 fő), főként a városokban, szórványokban, vagy vegyes etnikumú falvakban élők kérték az állampolgári jogot és a szülőföldön való maradást jelentő szlovákká minősítést, de nyilvánvaló nyelvtudási és "faji hiányosságok" miatt csupán 282.594 magyar „reszlovakizálását” engedélyezték.

Ilyen előzmények után a belvederi Dél-Szlovákia etnikai összetétele az 1941 és 1950-es népszámlálások közötti időszakban alapvetően átformálódott. Az 1941-beli magyar anyanyelvűek 729 ezer fős lélekszáma, 85%-os aránya 1950-re becsléseink szerint 451 ezerre (55), aránya 52,6%-ra (1950) csökkent. A hirtelen "szlovákká vált" magyarokkal és a 142 ezer telepessel az említett területen a szlovákok száma 370 ezerre, aránya 13,3%-ról 43,2%-ra nőtt. A telepítések legfőbb célpontjait az 1945-ig magyar többségű, nyelvhatár menti városokat az etnikai tisztogatások szervezőinek sikerült becsléseink szerint is szlovák többségűvé változtatniuk. A magyar-szlovák nyelvhatárt falusi térségekben leginkább Léva, Kassa és Tőketerebes térségében sikerült messze délre szorítaniuk.

Az 1945-48 közötti megrázó élmények halványulásával egyre több megfélemlített, „reszlovakizált” magyar tért vissza a későbbi nemzetiségi statisztikákban eredeti magyar gyökereihez. Az 1970-es népszámlálás időpontjában már 552.006 lakos merte magát magyar nemzetiségűnek, 600.249 magyar anyanyelvűnek vallani (1. táblázat). Az 1970-es évektől kezdve az etnikai viszonyokat döntő mértékben befolyásoló migrációt egyre inkább az életkörülmények, a munkahelykereslet és -kínálat térbeli eltérései határozták meg. A többnyire szlovák többségű etnikai környezetbe irányuló migráció megnövelte az etnikailag vegyes házasságok gyakoriságát és ezáltal a természetes asszimiláció mértékét is. A főként a fiatalokat érintő természetes asszimilációt, elszlovákosodást is meghaladó természetes szaporodásuknak köszönhetik a szlovákiai magyarok, hogy lélekszámuk az elmúlt évtizedekben folyamatosan, bár egyre csökkenő mértékben gyarapodott (56).

Főként magas természetes szaporodásuknak köszönhetően a cigánynak minősített népesség száma a mai Szlovákia területén az elmúlt fél évszázadban rendkívül dinamikusan nőtt: 1947: 84.438, 1966: 165.006, 1989: 253.943, 1996: kb. 300.000 cigány (57, 58). 1945-1991 között az államhatalom a cigányok kirobbanó mértékű népességnövekedését nem az önbevallásuk, hanem rendőrségi felmérések (1947), a nemzeti tanácsok nyilvántartásai (pl. 1966, 1968, 1984, 1989) és a népszámlálási kérdezőbiztosok ún. objektív ismérvek alapján (pl. bőrszín, antropológiai jelleg) végzett minősítése alapján kísérte figyelemmel.

A 20. század első felében még közel százezernyi szlovákiai ruszinok száma 1945-1950 között, az itteni magyarokhoz hasonlóan szinte megfeleződött, 1950-ben 48.231-re, 1961-ben 35.435-re csökkent. A drámai változások mögött a ruszinok egy részének az 1945. június 29-én a Szovjetunióhoz került Kárpátaljára való kitelepülése, Csehországba való munkavállalási, gazdasági jellegű átköltözése, a ruszin identitás oszlopának számító görög katolikus egyház felszámolása (1950), hívei egy részének az ortodoxia elől a római katolikus egyházba való menekülése, ezáltal szlovákká válása, általában a nyelvi okok miatt rendkívül könnyű természetes asszimiláció, a gyors elszlovákosodás állt.




Szlovákia etnikai térszerkezete 1991-ben

1991. március 3-án, a legutolsó csehszlovák népszámlálás időpontjában 5.274.335 főnyi lakónépességet írtak össze a mai Szlovák Köztársaság területén, akiknek nemzetiség (anyanyelv) szerint 85,7 (84,3)%-a szlováknak, 10,7 (11,5)%-a magyarnak, 1,4 (1,5)%-a cigánynak, 1,1 (1,1)%-a csehnek /és morvának, sziléziainak/, 0,6 (1,1)%-a ruszinnak /és ukránnak/ vallotta magát (1. táblázat).

Az államalkotó nemzet, a szlovákok száma nemzetiség szerint 4.519.328, anyanyelv szerint 4.445.303 főt, arányuk az össznépességen belül 85,7 ill. 84,3%-ot ért el. Szlovákia mai járásai közül a szlovák nemzetiségűek aránya 54-ben meghaladja a 90%-ot és — az 1996. évi közigazgatási reform közismert magyarellenessége miatt — csupán két járásban (Dunaszerdahely, Komárom) szorul kisebbségbe a magyarokkal szemben. A leghomogénebb szlovák etnikumú területek az ország északnyugati, hegyvidéki részén, a Vág, Nyitra, Garam folyók felső és középső szakaszának medencéiben találhatók (7. térkép, címlap). A legnagyobb szlovák közösségeknek a fővároson, Pozsonyon (401.848) és Kassán (212.659) kívül Nyitra (86.257), Eperjes (83.057), Besztercebánya (81.770) és Zsolna (81.255) nyújt otthont.

Az 567.296 magát magyar nemzetiségűnek illetve a 608.221 magyar anyanyelvűnek valló népesség több mint 2/3-a a nyugati, túlnyomórészt alföldi területeken él, ahol két járásban (Dunaszerdahelyi: 87,2% és Komáromi: 72,2%) a népesség abszolút többségét képezi. Szlovákia városai és községei közül ez időpontban a magyarok aránya 529-ben haladta meg a 10%-ot, 438-ban az 50%-ot és 76-ban a 90%-ot. Természetföldrajzi és történeti tényezők következtében az itteni magyarok 36,3%-a (1.000-5.000 lakosú) közép- és nagyfalvak, 22,8%-­a (1000 lakosúnál kisebb) kis- és törpefalvak, 16,7%-a (10 - 30 ezer lakosú) kisvárosok lakója (7. térkép, címlap). A legtöbb magyart Komáromban (23.745), Pozsonyban (20.312), Dunaszerdahelyen (19.347), Érsekújváron (13.350) és Kassán (10.760) írták össze. A városok közül az 1945 utáni deportálások és a szocialista urbanizáció eredményeként már csak 13 számított magyar többségűnek, melyek közül csupán Nagymegyeren, Dunaszerdahelyen, Gútán és Királyhelmecen haladta meg a magyar nemzetiségűek aránya a 80%-ot.

Az elmúlt fél évszázadban 1991-ben nyílt először lehetősége a szlovákiai cigányoknak (romáknak), hogy magukat minden befolyástól mentesen roma (cigány) nemzetiségűnek illetve anyanyelvűnek vallják. Ezzel a lehetőséggel 75.802 illetve 77.269 lakos élt, az 1989-ben a helyi nemzeti bizottságok (MNV) által 253.943 cigány származásúnak minősíttek kb. 30%-a. A szlovákiai cigányok túlnyomó része a Poprád­-Losonc vonaltól keletre, főként a történeti Gömör, Szepes, Sáros és Abaúj megyék területén él, ahol legnagyobb lélekszámú közösségűk (4.282) Kassa lakója, de ezernél több roma nemzetiségű él Pálócon, Tőketerebesen, Lőcsén, Kecerfalván, Jernyén, Eperjesen, Poprádon, Márkusfalván és Ágostházán is (címlap). Az 1989-es becslés alapján feltételezhető, hogy legtöbb cigánynak minősíthető lakója Kassának és vidékének (kb.30 ezer), az Iglói, Poprádi és Rimaszombati járásnak (20-20 ezer) van (59).

A két világháború közötti uralkodó nemzet, a csehek 98%-ának 1939-beli szlovákiai elűzése, majd 1945 utáni kisebb mértékű visszaszivárgása (60) következtében 1991-ben már csupán 59.326 lakos vallotta magát cseh, morva, sziléziai nemzetiségűnek, illetve 56.487 cseh anyanyelvűnek. Túlnyomó többségük közalkalmazottként illetve a szocialista iparosítás keretén belül szóródott szét Szlovákia nagyvárosaiban és iparvidékein. Legnagyobb számban Pozsonyban, Kassán és a Csehországhoz közeli, északnyugati járásokban (pl. Trencsén, Szenice, Zsolna, Vágbeszterce) él (61).

A századfordulón még közel százezernyi, görög katolikus vallású ruszin népesség utódai közül a már ismertetett politikai, kulturális, demográfiai okok, a rendkívül felgyorsult elszlovákosodás miatt 1991-ben már csak 30.478-an vallották magukat ruszin (17.197) és ukrán (13.281) nemzetiségűnek. A ruszin, ukrán anyanyelvűeknek azonban ma már több mint fele (30 ezren) a szlovák nemzethez tartozónak vallja magát. Legtöbben mai etnikai magterületük központjában, a lengyel határ közeli Mezőlaborcon (2.485), valamint Homonnán (2.262), Eperjesen (2.060), Vízközön (1.904) vallották magukat ruszinnak, ukránnak (címlap). Az 1910-ben még 280 ruszin többségű település közül már csak 12-ben vallották többen magukat ruszinnak, ukránnak mint szlováknak 1991-ben, 56-ban pedig arányuk 25,0 - 49,9 % közötti volt.

A szlovákiai németek kb. 85%-ának 1944-48 közötti elmenekülése, deportálása eredményeként az elmúlt évtizedekben már csak néhány ezer lakos, a becsült lélekszámuk (17-18 ezer fő) kb. harmada, 1991-ben 5.414 fő merte magát német nemzetiségűnek, kb. fele, 1991­-ben 7.738 német anyanyelvűnek vallani. A német nemzetiségűek legnépesebb közössége (a város lakosságának 0,3%-a, 1.266 fő) az 1919-­ig még német többségű Pozsonyban és az alsó-szepességi Mecenzéfen (668), Szepesremetén (162) él. A Kárpáti Németek Szövetsége szerint a legtöbb vidéki német a szepességi Mecenzéf (1700) és Komlóskert (800) lakója (címlap). Ez utóbbi Szlovákia egyetlen, még mindig szinte teljes egészében német származásúak által lakott faluja.

Az 1991. évi népszámlálás óta 1997. december 31-ig eltelt időszakban Szlovákia állandó népessége 5.387.650-re nőtt (62). A népmozgalmi adatok alapján a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala a következőképp becsülte a főbb nemzetiségek lélekszámát és arányát: szlovák 4.614.547 (85,6%), magyar 568.291 (10,5%), roma (cigány) 87.779 (1,6%), cseh, morva, sziléziai 59.005 (1,1%), ruszin, ukrán 32.496 (0,6%). A megfigyelt időszakban a magyarok száma 0,2%-kal, a szlovákoké 2,1%-kal, a cigány nemzetiségűeké 15,8%-kal gyarapodott. A romának (cigánynak) minősíthető népesség száma 1997 végén már meghaladta a 300.000 főt, megközelítve ezzel az össznépesség 5,6%-át.

Hivatkozások, megjegyzések
(1) Felső-magyarországi vármegyék: Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Trencsén, Turóc, Árva, Liptó, Zólyom, Gömör, Szepes, Abaúj, Torna, Sáros, Zemplén.
(2) Az 1495-ös összeírásra vonatkozó országos és megyei népességi adatok forrása: Kubinyi A. 1996. A Magyar Királyság népessége a 15. század végén, Történelmi Szemle XXXVIII. 2-3. pp. 135-161. Az etnikai adatok a szerző becslései.
(3) Becslésünk szerint a 15. század végén a felvidéki megyék területén a magyarok és szlovákok aránya feltehetően egyformán 38-38% körüli lehetett.
(4) Az említett horvát falvak: pl. Horvátjárfalu-Jarovce, Dunacsún-Čúnovo, Oroszvár-Rusovce, Lamacs-Lamač, Pozsonyhidegkút-Dubravka, Dévényújfalu-Devinska Nová Ves, Mászt-Mást, Zohor, Németbél-Maľý Biel, Horvátgurab-Chorvátský Grob, Nagysenkőc-Šenkvice, Kárpáthalas-Vištuk, Felsőhosszúfalu-Dlhá, Nahács-Naháč, Selpőc-Šelpice.
(5) Marsina, R. - Kusík, M. 1959. Urbáre feudálných panstiev na Slovensku I-II., SAV, Bratislava nyomán.
(6) Verešík, J. 1974. Osídlenie Slovenska. - In: Slovensko, lud - 1. čast, Obzor, Bratislava, 460.p.
(7) A gorálok 16-17. századi expanziója különösen Trencsén, Árva és Szepes északi peremén volt feltűnő. A 16. században a Zápolya és Podmaniczky uradalmak területén (pl. Trencsén, lIava, Kasza, Zsolnalitva, Lednic, Ugróc környékén) viszont a vlahok többsége szlováknak számított. (Ratkoš, P. 1984. Rozvoj valašského ovčiarstva a jeho prírodné podmienky v 14.-17. storoči, Nové obzory 26. 142.p.).
(8) Ila B. 1976. i.m. 320.p.
(9) Verešík, J. 1974. i.m. pp.467-469.
(10) Blaskovics J. 1989. Érsekújvár és vidéke a török hódoltság korában, Állami Gorkij Könyvtár, Budapest, 841p.
(11) Kerekes L. 1940. Polgári társadalmunk a XVII. században, Kassa, pp. 49-57.
(12) Kniezsa I. 1941. i.m. 29., 54.p., Csapodi Cs. 1942. i.m. 21.p.
(13) Acsády I. 1896. Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában, 1720-21, Magyar Statisztikai Közlemények XII. Budapest, 288p.
(14) Petrov, A. 1928. Přispevky k historické demografii Slovenska v XVIII.-XIX. století, Praha, pp.57-59., Dávid Z. 1957 Az 1715-20. évi összeírás. - In: Kovacsics J. (szerk.) A történeti statisztika forrásai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, pp.145-199.
(15) Bel, M. Notitia Hungariae novae historico geographica. Lsd. Petrov, A. 1928. i.m., Žudel, J. 1992. Národnostná struktúra obyvatel'stva na južnom Slovensku v 1. polovici 18. storočia, Geografický Časopis 44. 2. pp. 140-148.
(16) Kniezsa 1. 1941. i.m. pp.29-32. Az 1701-1730 között gróf Kaunitz birtoknak számító Surányi uradalom területére (pl. Tótmegyer, Nagysurány, Bánkeszi, Zsitvafödémes, Özdöge, Nyitramalomszeg) nagy számban telepítettek morvákat is. Károlyi L. 1911. A gróf Károlyi-család összes jószágainak birtoklási története, Budapest, 323.p.
(17) Lexicon locorum Regni Hungariae populosorum anno 1773 officiose confectum, Magyar Békeküldöttség, Budapest, 1920, 335p., Korabinszky, J. M. 1804. Atlas Regni Hungariae portatilis, Wien, 60p., Vályi A. 1796 - 1799 Magyar országnak leírása I - III., Buda, 702p., 736p., 688p.
(18) Pl. Pozsonyivánka-Ivánka p.D., Pusztafödémes-Pusté Úl'any, Cífer, Vágmagyarád-Modranka, Nagysúr-Vel'ké Šúrovce, Hódi-Hody, Vágpatta-Pata, Nyitraújlak-Vel'ké Zálužie, Assakürt-Nové Sady, Óbars-Starý Tekov, Alsózellő-Malé Zlievce, Osgyán-Oždany, Kőhegy-Lukovištia, Meleghegy-Teplý Vrh, Pólyi-Pol'ov, Szaláncújváros-Slanské Nové Mesto (Kniezsa I. 1941. i.m. 29., 55.p.).
(19) Pl. Deménd-Demandice, Százd-Sazdice, Dobóca-Dubovec, Gömörhosszúszó-Dlhá Ves.
(20) Pl. Kisdobra-Dobrá, Bodrogmező-Polyán-Poľany, Bodrogszerdahely-Stredá n.B.
(21) Petrov, A. 1924. Národopisná mapa Uher podle úredniho lexikonu osad z roku 1773, ČAVU, Praha, pp. 34-35.
(22) Podhradszky Gy. 1924. A tótoklakta Felföld politikai és kultúrgeográfiája, Studium, Budapest, 27.p.
(23) Fényes E. 1842. Magyarország statistikája I., Pest.
(24) Hornyánsky, V. 1858. Geographisches Lexikon des Königreiches Ungarn, G. Heckenast, Pest.
(25) Lsd. Kőrösy J. 1898. A Felvidék eltótosodása, K. Grill, Budapest, 56 p.
(26) Žudel, J. 1993 Národnostná struktúra obyvatel'stva Slovenska roku 1880, Geografický Časopis 45. 1. pp.3­17.
(27) Pl. Varsik, B. 1940. Die slowakisch-magyarische ethnische Grenze in den letzten zwei Jahrhunderten, Universum, Bratislava, Svetoň, J. 1970. Vývoj obyvatel'stva na Slovensku, Bratislava, Mazúr, E. 1974. Národnostné zloženie - in: Slovensko, lud - 1. cast', Obzor, Bratislava, pp.440-457., Žudel, J. - Očovský, S. 1991. Die Entwicklung und der Nationalitátenstruktur in der Südslowakei, Österreichische Osthefte Jg.33. 2. pp.93-123., Mésároš, J. 1996. Deformácie vo využívani údajov ščítania ľudu v novodobých maďarsko-slovenských sporoch, Historický Zbornik 6. (Matica Slovenska, Martin), pp. 123-135.
(28) Pl. Kovács A. 1938. A magyar-tót nyelvhatár változásai az utolsó két évszázadban, Századok, pp. 561-575., Kniezsa 1. 1939. A magyarság és a nemzetiségek. - In: Az ezeréves Magyarország, Budapest, pp. 91-114., Révay, S. 1941. Die im Belvedere gezogene ungarisch-slowakische Grenze, Veröffentlichungen der Ungarischen Statistischen Gesellschaft Nr. 14., Budapest.
(29) Vissza-magyarosodás: pl. Cseklész-Bernolákovo, Vágsellye-Šal'á, Nyitra-Nitra, Gyügy-Dudince, Szántó-Santovka, Ebeck-Obeckov, Losoncapátfalva-Opátová, Pelsőcardó-Ardovo, Pány-Paňovce, Hernádcsány-Čaňa, Kisszalánc-Slančík, Csörgő-Čerhov, Garany-Hraň, Magyarsas-Zemplínske Jastrabie, Nagytoronya-Vel'ká Trňa.
(30) Vissza-szlovákosodás: Kural-Kuraľany, Jolsvatapolca-Gemerské Teplice, Kisperlász-Prihradzany, Süvete-Šivetice, Lasztóc-Lastovce.
(31) Petrichevich-Horváth E. 1924. Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négy évi működéséről, Budapest.
(32) Československá statistika, svazek 9. 82.p., SV.98. 59.p.
(33) Lsd. Gyönyör J. 1994. Terhes örökség. A magyarság lélekszámának és sorsának alakulása Csehszlovákiában, Madách-Posonium, Pozsony / Bratislava, 32-34., 58.p., Popély Gy. 1991. Népfogyatkozás. A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918-1945, Írók Szakszervezet Széphalom Könyvműhely - Regio, Budapest, 112. p.
(34) Pl. Pozsony-Bratislava, Nyitra-Nitra, Léva-Levice, Losonc-Lučenec, Kassa-Košice.
(35) Pl. Érsekújvár-Nové Zámky, Rimaszombat-Rimavská Sobota, Rozsnyó-Rožňava.
(36) Magyar Statisztikai Szemle 1939. 5.szám, 456., 477.p.
(37) Megemlítendő, hogy 1938 októberében a Magyarországhoz visszatérő területekről a cseh fennhatóság idején betelepített cseh és szlovák közalkalmazottak és telepesek többsége (81.000 fő) csehszlovák állami segítséggel, önként elköltözött (Zprávy štátného plánovacieho a statistického úradu, Bratislava, 1946.10.01., 90.p.). A magyar állam kiutasított ugyan néhány száz szlovákot a visszatért területekről, azonban a terület szlovákjait nem vonta kollektíven felelősségre az "ezeréves közös haza" (Magyarország) 1918-as szétverésének vádjával, visszakapták magyar állampolgárságukat és nem deportálták anyaországukba, J.Tiso Szlovákiájába.
(38) Hromádka, J. 1943. i.m. 102.p.
(39) Az 1940.évi szlovák népszámlálás adatai szerint a szlovák állampolgárok (2.566.984) nemzetiségi megoszlása a következő volt: 2.213.761 szlovák, 129.689 német, 74.441 zsidó, 61.762 ruszin, 46.790 magyar, 37.100 cigány, 3.024 cseh. Lsd. Hromádka, J. 1943. i.m. 114.p.
(40) A szlovákiai csehek lélekszáma 1937-ben 161.000, 1950-ben 50.000 fő volt /Demografická Priručka 1966, Praha, 1967, 46.pI A pozsonyi csehek lélekszáma 1938.12.31. és 1940.12.15. között 20.764-ről, 4.971-re csökkent. /Fogarassy L. 1982. Pozsony város nemzetiségi összetétele. - In: Alföld 8. pp.59-74I
(41) Daxner, I. 1961. Ľudáctva pred Národnym súdom 1945-1947, Bratislava, 73.p.
(42) A zsidó lakosság többségének deportálása, likvidálása szlovák területen 1941-42-ben, magyar területen 1944 márciusa után zajlott le. Lsd. Gyönyör J. 1994. i.m. 219-221.p.
(43) Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mitteleuropa Bd. IV/1. Die Vertreibung der deutschen Bevölkerung aus der Tschechoslowakei, 1957, 171.p.
(44) i.m. 171.p.
(45) Dokumentation ... i.m. pp.184-203., Janics K. 1993 A kassai kormányprogram és a magyarság "kollektív bűnössége", Pannónia Könyvkiadó, Bratislava, 50p.
(46) Jablonicky, J. 1965. Slovensko na prelome, Bratislava, p.398.
(47) A nacionalista jellegű földreform végrehajtását a magyar és német földtulajdon azonnali elkobzása biztosította a Szlovák Nemzeti Tanács 27/1945 és 104/1945 sz. rendeletei alapján /Vadkerty K. 1993. A reszlovakizáció, Kalligram, Bratislava-Pozsony, p.12./
(48) Vadkerty K. 1996. A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945-1948 között, Kalligram, Bratislava-Pozsony, pp,42-43., Kaplan, K. 1993. Csehszlovákia igazi arca 1945-1948, Kalligram, Bratislava-Pozsony, p.136.
(49) Szabó K. - É. Szöke I. 1982. Adalékok a magyar-csehszlovák lakosságcsere történetéhez. - In: Valóság 1982.10.p.93.
(50) Obzory, 1947.10.25.
(51) Zvara, J. 1965. A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában, Politikai Kiadó, Bratislava, p.36.
(52) A 236.000 betelepült szlovák közül 142.000-t a Magyarországtól elcsatolt, déli területekre, 80.000-t Pozsonyba és Pozsonyligetfaluba, 14.000-t pedig főleg a volt német többségű falvakba telepítették.
(53) A Belügyi Megbízotti Hivatal 20000/1-IV/1-1946 sz. hirdetményében (1946.06.17.) tette lehetővé, hogy a magyarok eredeti nemzetiségükről lemondva magukat hi­vatalosan szlováknak nyilvánítsák és megszabaduljanak az embertelen magyarellenes diszkriminációtól. /Vadkerty K. 1993 i.m./
(54) i.m. p.109.
(55) Kutatásaink során az 1950-es csehszlovák népszámlálás etnikai adatait - csakúgy mint az 1949-es magyarországit - a kisebbségek félelmével, óvatosságával összefüggő torzulásai miatt nem vehettük figyelembe. 1950-ben egész Szlovákia területén csupán 354.532 lakos merte magát magyar nemzetiségűnek vallani. Félelmük lassú oldódásával1961-ben már 518.782-n vállalták nyíltan magyar nemzetiségüket.
(56) 1980-1989 közötti évi átlagos természetes szaporodás: szlovákiai szlovákok +7,7‰, szlovákiai magyarok +4‰, magyarországi magyarok -1,3‰, vajdasági magyarok -5,6‰.
(57) Kal